Bitang [és a] jó fesztivál

Nyári szezonban gyakran bukkannak elő a felfedezetlen üdülőparadicsomokat népszerűsítő úti beszámolók, amelyek azt bizonygatják, hogy mennyivel jobb a még nem túlzsúfolt, helyi színezetét megőrző és sokkal olcsóbb tengerparti városkákat meglátogatni. Például Szantorini helyett válasszuk inkább Mílosz szigetét. Igaz ez az egyre növekvő fesztiválkínálatra is, melynek Mílosza a vajdasági Malomfesztivál.

Az idén hároméves rendezvénynek korántsem az ára az egyetlen vonzereje, de az sem utolsó szempont: egy elővételes SZIN-napijegy árából bőven megvan a helyszíni háromnapos bérlet, egy nap Sziget pedig a belépőn túl teljes étel-ital ellátást is biztosít. A helyszínre érve kiderült, hogy nem is akármilyet: felvonultatta páratlan kínálatát például a Farkas Sörmanufaktúra (nem fizetett hirdetés, a Bögyös Vörös tényleg páratan), az éhezők pedig kaptak pljeskavicát, (ezt a gyakorlatlanabbak hívhatták akár hamburgernek is), de még becsületkasszával párosított, hamisítatlan vegán kaja is akadt.

Ami viszont még fontosabb, hogy családias hangulat várta a közelről és távolról érkezőket egyaránt. Sokat elárul a fogadtatásról az, hogy a szervezők már a honlapon is inkább házigazdaként emlegették magukat. A fesztivál legkisebb részletei is egy jól működő közösséget sejttettek. A kézműves oázis falaiként szolgáló színes lepedők, akárcsak a legtöbb kiegészítő, helyi adományokból gyűltek össze, a zuhanyzóktól a kreatív megoldásokat sem nélkülöző díszletig szinte minden önkéntesek keze munkáját dicsérte.


Fotó: Szerda Zsófia

Én a hivatalos nyitónapon, vagyis augusztus 18-án csöppentem az egyébként ekkorra jó pár napi művészeti workshopot és némi koncertet is megélt fesztivál életébe, és már ekkor feltűnt a rendezvény egyik legfontosabb aspektusa. Épp a Valami Swing biztosította sátorozáshoz a háttérzenét, amikor az a benyomásom támadt, hogy

itt szinte mindenki ismerős, vagy ha még nem, akkor majd az lesz.

Ez viszont közel sem jelentette azt, hogy túl kevés lett volna az oromi határban kikapcsolódni vágyók száma – bár a későesti Szabó Balázs Bandája-koncertig azért még nyugodtan duzzadhatott a tömeg. Az együttes viszont meghálálta, hogy másfél órára megkapta „a környék legnagyobb nagyszínpadát” és ezzel együtt közönségét, igazi örömkoncertet rittyentett a lapátnélküli malom tövében. Szabó Balázs is érezhette, hogy jól sikerült a buli, mert zárásképpen meg is köszönte, hogy „átszökkenhettek egy olyan határon, ami nincs is”. (És valóban, már alig-alig rémlett, hogy pár órája rácsodálkoztam a szögesdrótra, dinárral fizettem a buszjegyért, és izgultam, hogy a sofőr milyen nyelven viszonozza majd a jónapotot.)


Fotó: Szerda Zsófia

Hogy a Szabó Balázs-i felfokozott hangulat ne lankadjon, amíg a következő zenekar hangolt, átnéztem a pár méterrel arrébb lévő Sunrize Stage-hez, ahol szalmabálák között alternatívabb zenékkel szórakoztatták az arra tévedőket a válogatott dj-k – egy péntek délelőtti áramszünetet leszámítva gyakorlatilag megállás nélkül. Kicsit továbbsétálva pedig a Folk Sátorban a Suhov szolgáltatta a talpalávalót.

Körutam végeztével a nagyszínpadhoz visszatérve a Middlemist Red ifjonti allűrökkel enyhén terhelt, összességében azért kellőképpen őszinte produkciójára bukkantam. Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy az énekes Nóvé Soma újra és újra belehalt kicsit a koncertbe.

A beatkorszakot idéző dallamok után, hajnali háromkor végre elérkezett a közönségkedvenc Lábos Electric Orchestra ideje is. A mellém szegődő többévados malmosok már az Oromra vezető buszút során legendákat meséltek a kaotikus hangzásáról ismert és különleges hangszerrepertoárt felvonultató, a Vajdaság minden pontjáról érkező formációról. Egyébként a beharangozó ellenére meglepően egységessé állt össze a rengeteg eszközből előtörő kavalkád, különösen addig, amíg két önjelölt zenészhölgyemény nem csatlakozott bögrével és botokkal a színpadon muzsikálókhoz. Tulajdonképpen ők sem zavartak különösebben senkit, mindenki mindenhol elfért, amíg jól érezte magát –

és nagyjából ez jellemezte a teljes Malom-filozófiát is.

Ez alól még a kutyák sem képeztek kivételt, akik főként napközben tarkították az egyébként is vegyes vendégfelhozatalt, mint például a fesztivállal együtt cseperedő Bitang, a hatalmas komondor, aki békésen elheverészett a kánikulában sziesztázók között. De a verőfényben sem csak henyélésre volt lehetőség: a fesztiválozók a hőség elől medencébe vagy kézműves sátorba is elmenekülhettek. Volt, aki zsonglőrködött vagy hulahoppkarikázott, de akár a rendezvény előzeteseként megrendezett portréfotós tábor képeit vagy Vachter János kiállítását is meg lehetett csodálni. Egyébként nemcsak a fotósok kaptak teret a kibontakozásra: a Mészáros Gábor vezette drámatábor „vizsgaelőadásának” még a péntek esti újrajátszására is volt igény, az „Á(r)tfogó” filmes tábor résztvevőinek alkotást pedig szombaton lehetett szemlézni.


Fotó: Szerda Zsófia

Én némi mártózás után Deczki Sarolta irodalomtörténész vezetésével az amatőr filozofálók fákon lengedező csipkefüggönyök árnyékában hűsölő táborát erősítettem. Igazán magvas gondolatokra mégis az ezt követő II. Regionális Slam Poetry Bajnokságon bukkantam, ahol az ifjú versenyzők azt a feladatot kapták, hogy a burekról faragjanak rímeket. Volt olyan résztvevő, akinek csupán a másnaposságra írül szolgáló kaja jutott eszébe a feldobott témáról, de a győzelmet egy elmés, bureklét-elméleti kérdéseket boncolgató darab hozta meg, amely nem zárkózott el az aktuálpolitikától sem: az átlényegülő pékáru utolsó szeletét „nem robbantgatós fajta” menekültlány kapta. Legtöbben azonban a vajdasági magyarság sajátos életérzése felé tágították a témát, helyenként már-már kötetbe illő formába öntve a gondolatokat. Erre főként egy ragozásbeli eltérés (bureket és burekot) szolgáltatta az apropót, ami megsejttette, hogy vajdasági magyarnak lenni azért mégis picit más, mint a határ túloldalán felcseperedni.

Az ebből adódó különbségek viszont egyáltalán nem domináltak a kukoricás és papagájtenyészet szomszédságában zajló ismerkedés, koncertezés során. A Vajdaságba ritkábban látogató vendégek természetes módon csodálkoztak rá néhány apróságra – általában inkább csendes kíváncsisággal, mint hivalkodón. Persze, ezerből egy akadt, aki fennhangon újságolta fűnek-fának, Bitang kutyának, hogy ő márpedig látott egy lovat az út közepén idefelé jövet, és ez mennyire hihetetlen és elképzelhetetlen jelenség, de nagyrészt

ezt is jóindulatú házigazdai mosoly fogadta,

és a spontán kitörés hamar beleolvadt a rendezvényhangulatba. Ennek egységét talán csak a fősodorbeli fesztiválokról átlopott műjókedv zavarta meg enyhén, de az őszintétlen tapsra vagy közömbös üdvrivalgásra elenyésző, talán csak egyetlen példa akadt a három nap alatt. Már csak azért is, mert a sokszínű közönséghez változatos koncertfelhozatal dukált, így nem volt szükség a mímelésre. A péntek esti hangulatot a Sin Seekas alapozta meg bámulatos gyorsasággal úgy, hogy még a táj kollektív megcsodálása is belefért a koncertidőbe, hasonló zenei stílusban pedig az UpRize-zal lehetett búcsúzni a Malomtól. Lóci is játszott, többek között a női szívekkel, meg alkudozott, hogy folytatódhasson tovább, időn túl is a zenélés (nem kellett sokat könyörögni). Éjszaka a leginkább balkánpopként definiálható dalokat játszó, cseh Circus Problem táncoltatta meg a népet. Másnap pedig a legapróbbaknak a Hahó zenélt, bár Kardos-Horváth János kérésére – miszerint „az tegye fel a kezét, aki nem pisil már be” – a nagykorú malmozók is boldogan emelgették a végtagokat.


Egy igazi Hahó-rajongó. Fotó: Szerda Zsófia

A kevésbé lágy dallamok kedvelői sem érezhették magukat elhanyagolva, hiszen a belgrádi, alternatív rockot játszó Repetitor is fellépett, kificamodott bokájú első sor közeli rajongókat hagyva maga után. A Góbét pedig már majdnem akkora várakozás övezte, mint az ikonikus Lábos Electric Orchestrát, így a nagyszínpad után járt is nekik a táncház a Folk Sátorban. Mindeközben a tábortűz körül barátságok mélyültek el, és rögtönzött mutatványosok szórakozatták a melegedőket.

Mindezek után a vasárnapi sátorcsomagolás közben csak arra maradt szufla, hogy azon elmélkedjem, hogy egy ilyen pici, eldugott rendezvény hogyan tud ilyen különleges (nem csak) zenei repertoárt és ennyiféle embert felvonultatni, és mindezt kivételes békében. Valószínűleg helyszín, helyzet, egy tenni vágyó szervezőgárda és a mögöttük álló közösség szerencsés együttállása ez, amit remélem, a következő években minél több vendég és házigazda tapasztal meg együtt. Azonban szigorúan csak annyian, hogy az oromi malom árnyékában meghúzódó, kukoricás, szalmabálás fesztiválédent ne sikerüljön egyhamar megrontani.

Balogh Réka

További képek: