Az önbíráskodás reneszánsza

Szegeden a 25. THEALTER Fesztiválon idén egyértelműen a Kohlhaas című előadás volt az egyik legmaradandóbb. Vérbeli, vaskos történelmi dráma, amely megosztó és számos olvasata létezik. Hegymegi Máté, Horváth Csaba tanítványa olyan ötletesen nyúlt a darabhoz, hogy gyakorlatilag egyszer s mindenkorra a néző fejébe égette a műben felmerülő kérdéseket. Mert – az ismert közhellyel élve – aktuális, kérdésfeltevései azonban történelmi eseményektől is függetleníthetőek, emberiek, az emberi döntéskészségről szólnak.


Fotó: Révész Róbert

Kleist hőse, Kohlhaas Mihály a morálisan feddhetetlen ember, akinek a családja az élete, s aki hirtelen olyan slamasztikában találja magát, melyből a kiút igencsak rögös, vagy mindenesetre nevezzük igencsak kérdésesnek, hogy valaki erkölcsi romlás nélkül megtalálja. Nagy Zsoltnál eszményibb Kohlhaas-t el se tudtam volna képzelni, bár némely jelenetben túlságosan is megfejthetetlenek voltak érzelmei. Sokszor nem igazán volt egyértelmű, milyen emóciók is dúlnak a főszereplőben és csak néhány mozdulata és a Kohlhaas-t érzelmileg próbára tevő pillanatokban volt megfigyelhető az a profizmus, amellyel végig kellett volna játszani az előadást. Abból a spirituszból kellett volna több, ami miatt olykor késztetést éreztem, hogy odamenjek és a „Kohlhaas, ezt már nagyon nem kéne” mondattal valahogy visszafordítsam az eseményeket, mert annyira közvetlenné és élővé tette az előadást. Roppant megkapó még Pető Kata érzékeny alakítása Kohlhaas feleségeként, és amikor Bach Katával karöltve a telivérek táncát járják, az megkockáztathatóan előadás egyik legszebb jelenete. Lassúak, de nem túlságosan, karjaikkal és lábaikkal szinte egyszerre, vagy egymást váltva mozognak, úsznak a levegőben.


Fotó: Révész Róbert

Kohlhaast átverése (a passzus feleslegessége) tehát emocionálisan kezdi ki (lovai tönkretétele, szolgája kínzása), később szembesül azzal, milyen az, amikor teljesen törvényes úton akar igazságot szolgáltatni. Kohlhaas lázadása, pusztítása és végül önpusztítása is mind egyértelmű következményei a jogtalanságnak.

A jogtalanságnak, melynek örve alatt az olyan alakok, mint Vencel bármit megengedhetnek maguknak, akiknek a szabályok oly könnyen cserélhetőek, akár a képek a falon. Akik kedvükre irányítják a törvényhozást, akiknek a káosz a megfelelő eszköz céljaik eléréséhez. A káosz ugyanis, amelyet többek közt Kohlhaas is okozott, hiába hitte azt, hogy segítségére lesz, végül ellene fordult.

Megfelelőnek tartom, ahogyan Hegymegi Máté ezt a fizikai színjátszás eszközeivel adaptálja. Akárcsak Horváth Csaba előadásaiban, itt is egy természeti elem a színpadkép uralkodó díszleteleme, nevezetesen a víz. Ez nem pusztán a szegedi Régi Zsinagóga falát festi káprázatosra a víz tükröződésével, de többértelmű a történetre nézve is. A víz, amely alapvető jelképe a tisztaságnak, ugyanakkor pedig a mocsoknak, a könnyed előrehaladásnak, valamint a nehézkes közlekedésnek is. Egyszerre éltető és visszarántó elem is, remek szimbolika ez a Kleist-műre nézve.


Fotó: Révész Róbert

A mozgásfázisok pontosak, rugalmasak, akárcsak Horváth Csaba darabjainál, itt is várom, melyik festményre fogok asszociálni, nagy örömömre szinte az első jelenet láttán Caravaggio fakópiros, sötétbarnás színvilága ugrott be. Hegymegi Máté azonban rendelkezik egy olyan sajátos dramaturgiai készséggel, rálátással, amely rendkívül emlékezetesen és semmi máshoz nem hasonlítható módon ragadja meg a nézőt. Átlátható és mégis részleteiben elvont, lírai, tempós, remek összhang jellemzi az egész produkciót.

Hogyan mehet haza a néző erről az előadásról? Talán zavartan. Megzavarodva attól, hogy talán már nem is tartja alapvetésnek, hogy kiálljon az igazáért. Lehet, hogy így az a vád érheti, hogy semmivel sem lesz különb azoknál, akik ellen lázadni kellene. De legalább felismeri a cselekvés szükségességét, és ha ez megtörténik, könnyebb kiállni magunkért, hiszen megvan a cél. Egy olyan defetista közhangulatban, amely sajnos Magyarországon dívik mostanság, zavarba ejtő egy olyan mozgalmas, feszes, okos színházi előadást látni, mint a Kohlhaas. Olyan hatással van a nézőre, mint egy álomból ébresztő pofon, mint egy meleg napon a hideg vízbe ugrani, mintha szét lehetne tépni az anyagi valóságot.

Kijózanító.

Tóth Emese

(Heinrich von Kleist: Kohlhaas Mihály. Rendező: Hegymegi Máté.)