Az elsőszülött harminc éve halott

Sűrű hete van Nick Cave-nek. Ma kereken 30 éves a Bad Seeds második albuma, a The Firstborn Is Dead, és holnaptól kapható a tavasszal megjelent epikus verseskötetének, a The Sick Bag Song-nak új, limitált kiadása, potom 750 fontos áron.

Az évfordulós albumot az ausztrál zenekar Berlinben vette fel, mely egy rövid londoni tartózkodás után négy évig szolgált az együttes székhelyéül: 1985 és 1989 között.

Persze, az azóta eltelt 30 év is kellően mozgalmas volt. Nick Cave csak a berlini évek alatt még 3 albumot adott ki, melyeket még sok lemez követett a tavalyelőtti Push The Sky Away-ig. 50 évesen úgy gondolta, hogy a Bad Seeds-el nem tudja végigvinni a vadabb ötleteit, ezért az anyazenekar néhány tagjával megalapította (és azóta fel is oszlatta) a Grindermant, az irigylésre méltóan erős midlife crisis zenekart.


Részlet a The Sick Bag Song limitált kiadásából. Forrás: www.thesickbagsong.com

Nick Cave-nek a zenén kívül az írásra is van ideje. A harmadik könyve jelenik most meg, és mindegyik kötet gyökeresen más témában és stílusban íródott. Emellett több forgatókönyvet is írt: Az ajánlat egy ausztál western, a Fékezhetetlen egy szesztilalom alatti csempészklánról szól. De mindenképp emlékezzünk meg a Gladiátor soha meg nem jelent második részéről is, amely ugyan eltűnt a stúdiók süllyesztőjében, de Cave a beszédes és reménykeltő Christ Killer (Krisztusgyilkos – a szerk.) címet szánta neki. Tavaly jött ki egy dokumentumfilm az életéről, a 20,000 Day On Earth, ami szorosan kapcsolódik a tavalyi albumhoz és az idei kötethez. Nem gyakori az övéhez hasonló, kiemelkedő munkákkal és folyamatos megújulásokkal tűzdelt életút. Lehet azzal vádolni, hogy hagiografikusan dicsérem Cave-et, de az biztos, hogy ugyanaz az erő ott van a 2008-as Dig, Lazarus, Dig!!!-ben, mint az 1981-es Prayers On Fire-ben – csak épp más formában.

A most jubiláló albummal kapcsolatban sok érdekességet lehet megjegyezni, például, hogy a címadó  elsőszülött (a lemez címe magyarul: Az elsőszülött halott – a szerk.)  Elvis Presley halvaszületett ikertestvérére, Jesse Garon Presley-re utal – de például a Cave 1989-es első könyvében (És meglátá a szamár az Úr angyalát) szereplő őrült megváltó testvére, Euchrid Eucrow is hasonló sorsra jutott. Elvis hatása nemcsak az album címében tűnik fel, hanem visszaköszön a lemeznyitó dalban is, hiszen Tupelo, amelyet a dalszöveg szerint özönvízszerű eső önt el, Elvis szülővárosa.

A két, Cave életének ellentétes pólusait reprezentáló kiadvány, a The Firstborn Is Dead és a The Sick Bag Song, látszólag nagyon eltérnek egymástól, részleteikben mégis inkább az életmű folyamatosságát, mintsem töredezettségét mutatják. Az Firstborn-t a Southern Gothic (a műfajt az USA úgynevezett mély-déli államaira utalva a vallásos témák, az erőszakos és sérült karakterek jellemzik) és a blues keverékeként lehetne leírni. Míg a The Sick Bag Song (Hányózacskó-dal – a szerk.) a 2013-as Push The Sky Away utáni turnén íródott, miközben a koncertek közt a repülőgépen a hányózacskókra firkálta fel azokat az inkább önreflexív verseket, amelyek most jelennek meg.

Hogyan is fér össze The Firstborn Is Dead monomániás bibliai világa a több mint háromszázezer forintos gyűjtői kiadással? Cave munkásságát egész könnyen periódusokra bonthatja az arra hajlamos közönség, hiszen a sok visszatérő, különböző helyről kölcsönzött elem összefonódásából nemcsak az ő magánmitológiája alakult ki, hanem egy organikus életmű is.  Az emlékezés, a memória és az isten fontossága egyből kitűnik. A Knockin’ On Joe halálsori balladájában énekli, hogy „You can lay your burden down upon me / But you cannot lay down those memories” („Rám teheted a terheidet / De nem teheted le az emlékeid”). A Train Long-Suffering (Vonathosszúságú szenvedés – a szerk.) metaforikus lokomotívját pedig maguk az emlékek vezetik:

Who's the engine driver?
(The engine drivers over yonder)
His name is Memory
(Memory is his name)

„Ki vezeti a mozdonyt?
(Ott van a mozdonyvezető)
Az a neve, hogy Emlékezet
(Emlékezet az ő neve)”


A The Firstborn is Dead borítója

Ugorva az időben, a The Sick Bag Song trélerében egy gyerekkori emlékét idézi fel, amelyben elsőre úgy tűnik, hogy egy vasúti hídról a folyóba ugrott a közelgő vonat elől, de aztán kiderül, hogy nem egészen ez a helyzet:

The boy does not realise
that he is not a boy at all,
but rather the memory of a boy

He is the memory of a boy
runinng through the mind of a man
in a suite at the Sheraton Hotel
in downtown Nashville, Tennessee

„A fiú nem tudja,
hogy ő nem is egy fiú,
inkább egy fiú emléke

Egy fiú emléke ő,
egy férfi agyán fut át
egy lakosztályban a Sheraton Hotelben,
Nashville belvárosában, Tennessee-ben”

A 20,000 Days on Earth-ben is feleleveníti ezt a gyerkekkori emléket – a férfi pedig természetesen Cave maga, ahogy épp a fellépésre készül. Továbbá ugyanitt megvallja a pszihoanalitikusának, hogy „az emlékeink vagyunk. Az egész lelked, az egész életed értelme az emlékeidben gyökerezik” („Memory is what we are. Your very soul, your very reason to be alive is tied up in memory”).

Ezzel egyidőben a Firstborn egészét áthatja az ószövetségi isteni harag, amint épp özönvíz önti el Tupelo városát vagy a Black Crow King egy krisztusi allúziója spirituálé formájában: „And all the thorns are a-crowning / King ruby on each spine / And the spears are a-sailing” („És mindent tövissel koronáznak / Királyi rubint minden tüskén / És a lándzsák szállnak”). A The Sick Bag Song pedig így folytatódik:

who is being injected in the thigh
with a steroid shot that will transform
the jet-lagged, flu-ridden singer
into a deity.

„akinek a combjába
szteroidoltást szúrnak, amitől
a jet-lages, lebetegedett énekes
egy istenséggé alakul át.”

A dokumentumfilm kezdősorai hasonlóan beszédesek: „A huszadik század végén megszűntem emberi lény lenni” („At the end of the 20th century, I ceased to be a human being”).

Természetesen van különbség a végigheroinozott 80-as évek megtorló istene és a mostani kulturális ikon között. De Cave mindig is egy vérbeli elbeszélő volt, nagy hatással voltak rá olyan énekesek, mint Johnny Cash, John Lee Hooker vagy épp Bob Dylan, akikhez hasonlóan ő is leginkább narratívákban, történetekben gondolkodott. Így kerülhet az emlékezet a középpontba: Firstborn-ban mindenképp kínok forrásaként, most a The Sick Bag Song-ban pedig a nosztalgikus önreflexió eszközeként.

Habár az utóbbi 30 évben sokminden változott, de Cave eleinte megszállottan, később pedig kissé távolságtartó öntudatossággal ugyanabba a gyönyörű pózba vágja magát, amely igazán ikonikussá tette és teszi őt. Így a limitált kiadás két hófehér bakelitje, amelyeken Cave olvas fel a kötetből, nem a puszta önimádat eredménye, hanem a teljesen tudatos és eltúlzó attitűd része, amit mindig egy cinkos nevetés követ.

Sándor András