Arany János lidérces balladái

Kétszáz éve született Arany János. A kerek évszám miatt most talán még távolabbinak tűnik a költő munkássága, ám az Arany-balladák feszültségét – már ha kellő figyelemmel olvassuk azokat – a legtöbb modern misztikus pszichothriller is megirigyelhetné. Gyilkosság után lassan megőrülő asszonyok, sejtelmesen bűnre csábító, alakváltó boszorkányok, rendezetlen ügyeik miatt kísértő holt lelkek. Verssorok között megbúvó pszichológiai folyamatok, a balladai homállyal járó titokzatosság biztosítja az örök hatást. Az elgondolkodtató és együttérző hátborzongatáshoz elengedhetetlen a megfelelő forrás és inspiráció is, amely Arany balladáinak esetében nem más, mint

a népi tradíció és hiedelemvilág.

Ahhoz, hogy még a leginkább húsvérnek tűnő karakterről is kiderüljön, mennyire túlvilági és szellemszerű, nézzük meg, mit érdemes tudni erről a másvilágról. A magyar nép pogány hiedelemvilága három egymás alatt és felett elhelyezkedő szférát különböztet meg, amelyeket a világfa köt össze (egyes európai és ázsiai népek szerint az életfa tartja magát az égboltot is). Ez az elképzelés népmeséinkben köszön vissza, amelyekben gyakran az életfa ágai között tűnik fel a Nap és a Hold. Gyakori elem emellett a világfán ülő madár, mely egyes elméletek szerint a sámán szférák közt szabadon átjáró lelkét szimbolizálja.

Hasonló szárnyas tűnik fel a Vörös Rébék című balladában is, ahol a helyenként varjú képet öltő boszorkány gyakran trónol egy-egy faágon, ha épp nem félrelépésre vagy vérengzésre buzdít, esetleg bájitalt főz, teszem azt, bocskorból. Az sem elhanyagolható, hogy az öregasszonyt nem különösebben hatja meg, hogy egy lövéssel már a pokolra küldték a ballada felénél, földi ármánykodásait zavartalanul folytatja.


Zichy Mihály illusztrációja a Vörös Rébék című balladához

A magyar hiedelemvilágban látszólag ellentétes túlvilág-elképzelések is megférnek egymás mellet (nem feltétlenül békében, hiszen részben pogányság és kereszténység konfliktusa ez), ám

ami a népnek megfelel, az megfelel Arany Jánosnak is.

Így a világokat összekötő életfa szomszédságában jelen van a szférák határaként működő víz is az Arany-balladákban és a tradíciókban. Vegyük például azt a temetkezési szokást, mely szerint a halott ember markába vagy a koporsóba pénzérmét tesznek, hogy átengedjék a túlvilágba vezető hídon. Ehhez az átjáróhoz igencsak hasonlít a két partot összekötő palló a Vörös Rébékben, ahol szintén élet fordul halálba, ahol Pörge Dani és a kasznár sorsa egyaránt megpecsételődik.

És hogy teljesen összekuszáljuk a dolgokat, ebben a „jelenetben” a vízben tükröződve megjelennek a csillagok is, amelyeket a néphit a lélek jelképeiként tart számon. Sok helyen úgy vélik ugyanis, hogy minden ember halálakor egy csillag hull le az égből, jelezve a lélek szabadulását. Ez a hangulatfokozó baljóslat feltűnik a Tengeri-hántásban („Soha, mennyi csillag hull ma”), nagyjából olyan hatást keltve, mint azokban a bizonyos thrillerekben a végkifejletet, az esetleges tragédiát előkésztő jelek. Ez aztán be is következik, Dalos Eszti, a megesett majd halálba hajszolt lány dalával maga után csalja a hűtlen férfit.


Zichy Mihály illusztrációja a Tengeri-hántás című balladához

Bár Dalos Eszti halandóból lett túlvilági lény, Arany János a tündérek, szépasszonyok vonásaiból is felruházza néhánnyal. Ez elsőre komoly kegynek tűnik, ám a népi hitvilág tündérei korántsem olyan kedves teremtések, mint a népmesék hattyúalakot öltő, földöntúli szépségei. Eszti a démoni hölgyekhez hasonlóan éjjel, fehér ruhában, a levegőben énekelve, mulatozva jelenik meg. A tündér jellegzetessége az is, hogy halálba csábítja a férfiakat, gyakran földi kedvesét. Ezzel a fordulattal, persze, az esti mesére fülelve már ritkábban találkozhattunk.

Azt viszont megtanulhattuk innen, hogy ezek a mitikus lények szívesen tűnnek fel tavak és folyók környékén. A hiedelem szerint nem ők az egyetlenek az égi szférából, akik szeretnek fürdőzni – és ezzel vissza is kanyarodhatunk az égitestekhez. A lemenő Nap és a Hold ugyanis

alámerül a vízbe, hogy megtisztulva keljen fel másnap.

Az alábukó égitestek ebben az esetben is, akárcsak hullócsillagként, a távozó lélek szimbólumaiként jelennek meg, amelyek megszabadulnak bűneiktől, majd újjászületnek, vagy egy új létformába kerülnek át. És ez már nem is áll olyan távol a keresztény hitvilág Purgatóriumától.


Zichy Mihály illusztrációja az Ágnes asszony című balladához

Ennél a pontnál érdemes megjegyezni, hogy Ágnes asszony esete is csak látszólag szimpla bűnügyi thriller. Első ránézésre ugyan egész egyszerű a képlet: a férje meggyilkolásában bűnrészes asszony beleőrül a bűntudatba, így megállás nélkül mossa a véres lepedőt. Ám a patakvíz nem feltétlenül csak a leplet hivatott megtisztítani, hanem az asszony lelkét, pont, mint az égitesteket. Akárha Purgatóriumba lépne, az asszony a két világ határán reked, se nem élő (legalábbis a közösség számára), se nem halott (hiszen az öregedés jelei megjelennek rajta). A záró sorok felé a lepelfoszlányt sikáló, megtépázott asszony már szinte szellem, aki már nem(csak) „virradattól késő estig” mos, hanem „holdvilágos éjjelenkint” is feltűnik a patakban. (Utóbbiról talán mondani sem kell, hogy a szellemek jelenési ideje.)

Arany János viszont a vegytisztább kísértetek kedvelőinek sem okoz csalódást,

és ehhez még a vizet sem kell elhagynunk. Ott riogatja például a halászokat A hamis tanú, akit a monda köröstarcsai Márkusként emleget, és akit hamis esküje miatt halála után sem a föld, sem az ég nem fogad be, így csak az örvény marad. Hogy az öreg még vérfagyasztóbb legyen, a vízi halottakra nem jellemző módon Arany megfűszerezi az alakot némi kékesen égő lánggal. (Ez egyébként egy másik kísértet, a „tüzes ember”sajátja, aki azért kódorog még a középső világban, mert földdel kapcsolatos bűnei miatt nem tud nyugodni, így ez a kis kékes fény abszolút illik a hazug Márkushoz is.)

Akadnak olyan kísértetek is, akik már egyszer átjutottak a túlpartra, de egy rendezetlen ügy miatt még vissza kell térniük – természetesen szigorúan csak éjszaka. Így, ha „éjfélt ver az óra” (mint az Éjféli párbajban), lehet izgulni, mert egy rémalaknak jelenése várható, mondjuk, azért, hogy a mátkát elszerető vőlegénnyel újra párbajt vívjon, míg őrületbe nem kergeti azt.


Zichy Mihály illusztrációja az Árva fiú című balladához

Arany és a nép szellemei közül nem mindenkit a bosszúvágy fűt, a népi hiedelemvilág egyik tipikus visszajáró halottja a családtagjáért jövő, alapvetően jószándékú kísértet. A honvéd özvegyében csak fenyegetőzik a túlvilági katona, hogy elragadja fiát, ha a gyorsan felejtő feleség nem figyel eléggé, az Árva fiúban az apa már magával is viszi a gyermeket kétes mentőakció gyanánt.

Arany János portréit magunkban felidézve előbb egy szerény, visszafogott, bajszos fiatalember, később egy kedves és bizalomgerjesztő bácsika képe rajzolódik ki előttünk – a thrillerekben általában ezek a barátságos alakok a leggyanúsabbak. Az ő esetében sem árt óvakodnunk, hiszen a ma kétszáz éve született költő balladái révén a mai napig visszajár közénk különböző kísértetekkel, boszorkányokkal, démonokkal és lidércekkel rémisztgetni minket.

Balogh Réka

 

Irodalom

Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága, Corvina, Bp., 1981.

Magyar Néprajzi Lexikon (főszerkesztő: Ortutay Gyula) Akadémiai Kiadó, Bp., 1979.

Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások, Atheneum, Bp., é.n.