Adőfy

Ha valaki pár hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy Adyt, Petőfit és az összes kultúrtörténeti vonatkozásukat mindössze két ember is képes élethűen reprezentálni, igencsak elgondolkodtam volna annak a valakinek a józan ítélőképességén. A Nézőművészeti Kft. és a Manna Kulturális Egyesület közös előadását látva a szegedi Régi Zsinagógában azonban a saját józan ítélőképességemen gondolkodtam el. Amikor azt hinném, színházi műfajok tekintetében ritkán érhet már meglepetés, akkor jön az Ady/Petőfi, és

lesóz két egyforma pofont a kritikai piedesztálon büszke iróniával álldogáló énemnek.

Adyt és Petőfit valószínűleg nem így kellene tanítani, de hogy néhány ötletet az előadásból érdemes lenne honosítani az osztálytermen belül, az is biztos. Nemcsak azért mert laza, vagy mert főleg a gimnazistákat targetálja közönségeként – ebből következően friss nyelven szólal meg –, hanem mert Kovács Krisztián (Petőfi Sándor) és Katona László (Ady Endre) úgy játszik ezzel a két magyar költővel, mint más a gyurmával. Ady és Petőfi magukat és egymást is bemutatják, az egyiken keresztül láthatóvá válik a másik, két olyan egyéniség leképeződése látható a színpadon, akikre az elhangzottak alapján az is kíváncsi lesz, akit eddig hidegen hagyott minden velük kapcsolatban.


Kovács Krisztián és Katona László. Fotó: Révész Róbert

Az előadás mögött rengeteg kutatómunka van, ez érződik is a szövegek precizitásán (Ady-t egy ponton szinte szóról szóra idézik Petőfivel kapcsolatban), hogy Scherer Péter rendező szíve-lelke benne van a produkcióban. A Nézőművészeti Kft. semmi máshoz nem hasonlítható színházi stílusa is egyértelműen megfigyelhető. Az irodalomórákon előszeretettel valami megfoghatatlan dimenzióban, szoborként feszítő Ady és Petőfi hús-vér emberekké, poénkodó, sármos középkorú gigerlikké válnak, amitől talán elsőre karikatúrának tetszenek, jobban belegondolva azonban talán

ez az ábrázolás van legközelebb a vélt valósághoz.

Amellett, hogy leghíresebb verseik is elhangzottak az est folyamán, volt itt slam poetry, Ady és Petőfi verseinek mixelése, híres irodalomkritikusok szellemes kifigurázása. Az már csak hab a tortán, hogy a színészek akár egyenes ági leszármszottai is lehetnének a költőknek, annyira hasonlítanak rájuk, de a színészet azon fokán, amelyen ők játszanak, akár meg is cserélhetnék szerepeiket, akkor is elhinném, hogy Ady az Ady, Petőfi meg Petőfi. Az előadás azon pontján, amikor Petőfi egy nézőt szemel ki szerelmes verse alanyául, valami hihetetlen dimenziókapu nyílik meg a színházi illúzió és a valóság között. Noha egy térben létezik a két állapot, az Ady/Petőfi alatt ez összemosódik, összekeveredik – H. G. Wells a fején pörögne tőle.


Kovács Krisztián és Katona László. Fotó: Révész Róbert

A produkció azonban nemcsak a humorra és az abszurditásra alapoz, a kellő drámaiságot is sikerül összefésülniük a kreatív bohóckodással. Az előadás utolsó perceiben a költők szívfacsaróan méltatlan halála is előkerül. A közönség, amely eddig izgő-mozgó volt, levegőt alig bírt venni a nevetőgörcsök között, csendben ült, a kezüket hol a karfán nyugtatták, hol tördelték, mindenesetre a derűbe belecsöppent a ború, amely nem lerombolta az addigi hangulatot, inkább lezárta,

elvarrta a szálakat és szépen elengedte a szellemeket.

Ha létezne az időutazás, és Ady vagy Petőfi használná, nem tudni, valójában mi lett volna kettejükkel. Scherer Péter alternatívája mindenesetre egyedi, és van benne valamiféle szomorú felismerés is, hogy miért is misztifikáljuk túl ezeket a híres magyar embereket. Pont a lélek halványul el, ha monoton módon, szabályszerűen közelítünk hozzájuk. A fiatalokat is vonzza az a valósághű kép, amelyet ezekről a költőkről kis képzelőerővel elő lehet hívni, és amely maradandóbb is lesz annál, mintha bármelyik versüket nekiállnánk bemagolni egy februári estén, a tavaszt lesvén.

Tóth Emese

Képek az előadásról: