A magyar szurkoló sikere

A magyar labdarúgó válogatott 2015. november 15-én mintegy 44 év, azaz 1972 után jutott ki újra Európa-bajnokságra, és 30 esztendőt kellett várnia arra, hogy ismét nagy válogatott tornán szerepelhessen a traumatikus emlékezetű 1986-os mexikói világbajnokság után. Tette ezt Norvégia kétszeri legyőzésével a pótselejtezős párbajban.

A fenti információknak kis túlzással már mindenki a birtokában van, ha akarta, ha nem, hiszen ez folyt a csapból is, ahogy mondani szokás, a híradóktól a közösségi oldalakig. Ahogyan az minálunk már nem újdonság, sokféle fogadtatása volt a sikernek, a skála az eufóriától a visszafogott örömön át, a színlelt és tényleges közönyön keresztül az ellenszenvig és fanyalgásig terjedt. A „nem érdekel a foci” mottót homlokukra tetováltatókkal (most) nem foglalkozom.


Fotó: Fazekas István / HVG

Jómagam inkább a barométer eufória felőli rovátkáinál helyezkedtem el, aminek csak egyik oka a gyerekkorom óta tartó futballrajongásom, vagy azon aprócska tény, hogy magam is ott voltam azon az egyébként meglehetősen barátságtalan időjárást hozó vasárnap estén az Üllői úti stadionban. Egy normális országban nem kellene leszögeznem azt sem, hogy tiszteletben tartom mások véleményét, viszonyulását a pótselejtezős diadalhoz Norvégia felett, bár felháborít, ha valaki, mondjuk, azon rugózik, mennyire rossz játékkal jutottunk ki, vagy pedig azt hangoztatja fennen tipikus vészmadárként, hogy pofozógépek leszünk Franciaországban – nem gondolom, hogy minden áron meg kell győznöm az ellenkezőjéről, megnyugtat a tudat, hogy ennek a kvalifikációnak számomra nem ez a lényege.

Egyetlen dolgot nem tudok elfogadni, az pedig a politikai, ideológiai kisajátítása, megítélése ennek a sportsikernek,

történjen akár ilyen, akár olyan előjellel (ó, az a normális ország!). Felesleges volna persze hosszan belebonyolódni olyan futamokba, hogy milyen hagyományai vannak a politika rátelepedésének a futballra, különösen e vidéken, de röviden talán megjegyezhető, hogy nem volt ez másként a futballbüszkeségünk mára szinte egyetlen hivatkozási alapját képző Aranycsapat esetében sem, és sajnos – jellegében meglepően alig különbözően – ma sem, már amennyire mindez előre látható. Nagy különbség, hogy ha a magyar válogatott 2016-ban ne adj’ Isten „csak” ezüstérmes lesz az EB-n, aligha lesznek utcai tüntetések Budapesten.


Fotó: Fazekas István / HVG

Persze köztudottak a kormány erőltetett menetben történő stadionépítései is, valamint az egészen nevetséges jelenségként a magyar NB I-ben vitézkedő Puskás Akadémia felcsúti csapata, illetve a legnépszerűbb és legsikeresebb magyar klub (melynek magam is régi szurkolója vagyok, kockáztatva a vallomással jó pár olvasó elvesztését ezen a ponton) felett lebegő Kubatov Gábor-rémalak is (Torgyán József méltó örökében). Mindezek csak a jéghegy csúcsát jelentik persze, s ehelyütt nincs is lehetőség ennek mélyebb taglalására, egy viszont biztos:

nehéz ma magyar focidrukkernek lenni.

De azért a vasárnap estéért megérte. Mielőtt átcsapnék szentimentális és hevült taglalásába a november 15-én este fél 9 és 11 óra közötti eseményeknek, röviden felsorolom, mi történt: teltház, elképesztő hangulat, félelmetesen zengő Himnusz, Priskin Tamás irdatlan gólja, önkívületi állapot, fogcsikorgató szorítás, szünet, közben és végig korrekt buzdítása a saját csapatunknak, folytatódó fogcsikorgató szorítás, a vége felé egy öngól, megint csak önkívületi állapot, egy gyors norvég válaszgól, majd végső sípszó, nagyon nagy öröm, síró játékosok, könnyes szemek, egy második, hátborzongató Himnusz, ünneplés, metró, hazaút, nehéz elalvás.


Fotó: Fazekas István / HVG

A nézőpontom tehát vállaltan elfogult. Ennek az elfogultságnak a lényege viszont egy dologból fakad, ez pedig a foci iránti rajongás, valamint az az apró tény, hogy magyarnak születettem. Erről ennyit, ez van, ezt kell szeretni, szeretem is, még ha néha nehéz is.

És aztán amikor reménytelve hazatérünk, s másnap a sajtót elárasztó végtelen mennyiségű és finoman szólva változó minőségű anyagból próbáljuk kihámozni azt, ami bebizonyítná, hogy nem álmodtunk, illetve valamelyest megadná az illúziót, hogy újra átélhessük az este történteket, olyan dolgok jönnek szembe, mint Magyarország miniszterelnökének fotója, azzal a kétszavas mondattal, hogy

Na, ugye.

Csányi Sándornak, az ország vitathatatlanul legnagyobb oligarchájának, persze nem mellesleg a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökének sajtótájékoztatója, melyet azzal kezd, hogy Orbán Viktornak mond először is köszönetet. Facebook-bejegyzések tömkelege, amelyek ugyanezt teszik. Publicisztikák és egyéb vélemények, amelyek fanyalognak a csapat győzelmén, s végül oda futnak ki, hogy ez is a kormány kezére játszik, hát ez bizony nagyon rossz. Vagy, hogy immáron akkora siker van, a focira továbbá egy fillér sem kell, ideje megoldani az ország minden egyéb problémáját. Nincs minőségi különbség, én, bevallom, mindtől hányni tudnék.

Tartózkodnék tőle, hogy ezen írás valamiféle nyílt levélbe vagy tiltakozásba csapjon át, én most egy szurkoló vagyok, aki már október közepén megvette a jegyét a röhejes fizetéséből 4500 forintért a C2-es szektor 4. sorának 11. székére, és imádkozott, hogy ne kapjunk Norvégiában egy ötöst, és legyen esélyünk a visszavágón. Aki álmában sem gondolta volna cirka 15 év reménytelen válogatott-meccsnézésein okulva, hogy kijutunk. Aki még mindig azt hiszi, hogy álmodja mindezt.


Fotó: Fazekas István / HVG

Ehhez tartva magam, csak pár dolgot szögeznék le. Példának okáért, hogy ez még véletlenül sem Orbán Viktor sikere. Ez nem a Fidesz-KDNP kormány sikere. Ez nem az OTP-vezér Csányi Sándor sikere. Ez nem a legnépszerűbb magyar klubok élére odakozmált, undorító pártpolitikusok és maffiózók (üzletemberek) sikere. Nem a stadionépítésekben tobzódó, riasztó sportintézkedések sikere. És nem is Bernd Storck sikere. És nem a tényleg túlfizetett és néha valóban kutyaütő magyar labdarúgók sikere. De nem ám.

Ez az én sikerem, a magyar szurkoló sikere.

A hónapok, évek, évtizedek óta reménytelenül, szánalmasan és önmagát megalázóan hűséges, semmibe vett, hülyének nézett, megnyomorított, szembeköpött és átvert magyar szurkoló sikere. Aki a stadionban vagy a tévéképernyő előtt üvöltött és könnyezett és káromkodott november 15-én, aki nézett a másikra, mint aki nem tudja, hol van. Hogy tudniillik nem álmodik-e. Aki még most, egy héttel a meccs után is így van ezzel, és így lesz alighanem a csoportmeccsek kezdő sípszaváig, amikor súlyos évtizedek után nem kell kiválasztania, hogy éppen Németországnak, Spanyolországnak vagy Olaszországnak szorítson az Európa-bajnokságon.

Nem mondok köszönetet senkinek. Ez az én sikerem, az enyém, és nem veheti el tőlem senki.

Pál Sándor Attila