„A látások látomásokká alakulnak”

Ma száz éve, 1917. március 18-án, ötvenöt éves korában hunyt el Ferenczy Károly, a nagybányai festőtelep első generációjának kiemelkedő alakja, a magyar plein air egyik legnagyobb mestere. A már életében is elismert festőről a Budapesti Szemle 1917. áprilisi számába Meller Simon művészettörténész, egyetemi tanár írt esszéisztikus igényű nekrológot, amelyre azóta is többen, több helyen hivatkoznak, s amelynek teljes szövegét az alábbiakban eredeti helyesírással közöljük.


Ferenczy Károly: Önarckép, 1910


Ferenczy Károly.

(1862-1917.)

Ferenczy Károly ragyogó kék szemei nem nézik többé a természet s az ember szépségét; örökre lecsukódtak. De e szemek nem hiába ittasodtak meg a látás szent gyönyörűségeitől, a művész lelke áhítatát megrögzítette s ránk hagyta képein, melyek mindenkor a magyar festészet kincsei közé fognak számíttatni. Ha e hagyaték gazdagságát számbaveszszük, nem is illő panaszkodnunk; egy pompás, teljes, salaktalan művész-élet tárul ki előttünk. Panaszra csak neki volna joga; korán, túlságosan korán kellett elmennie, fiatal lélekkel, lobogó munkakedvvel, ereje teljében, akkor, mikor még az élet minden ajándékának gyermeki örömmel tudott örülni. De a végzettel ő már nem vitázhat; s nekünk e szomorúságban más tisztünk nem marad, mint hálatelt szívvel megemlékezni arról, a mit a művész adott és mély gyászszal elsiratni azt, a mit az emberben vesztettünk.

I.

Ferenczy Károly 1862. február 8-án született. Későn s kissé bizonytalanul fogott hozzá a festői mesterség megtanulásához; nem is lett belőle soha routinier. 1884-ben Rómában, 1885-ben Münchenben, 1886-ban a nápolyi akadémián, 1887-től 1889-ig Párizsban a Julien-iskolában tanult. A párizsi években indult fejlődésnek művészi egyénisége, de nem a Julien-iskola akkori mestereinek, Bouguereaunak és Róbert-Fleurynak, hanem Bastien-Lepage finom naturalismusának hatása alatt. Itt festette 1889-ben Kallós Ede szobrászművész arczképét, melyet ez év téli tárlatán kiállított, s mely a részletkereső, analysáló naturalismusnak jellemző példája.

Mielőtt azonban fejledező művészete megerősödhetett volna, még az 1889. év folyamán elhagyta Párizst és Szentendrén telepedett le. Négy esztendeig dolgozott itt nyugalmasan, de nagyobb eredmény nélkül; a magány még nagyon korai volt számára. Úgy a festői mesterség műhelytitkainak elsajátításához, mint a művészi intentiók tisztulásához szüksége volt egy nagyobb milieure, a hol a festőtársakkal való mindennapi érintkezés, az esti összejövetelek hangos vitái, a kiállítások változatos sensatiói s a múzeumok műremekei folyton új tápot adjanak fejlődni vágyó egyéniségének. E helyet, mely egész művészi jövendőjére elhatározó fontosságú volt, Münchenben találta meg, a hol 1893-tól 1896-ig tartózkodott.


Ferenczy Károly: Kődobálók, 1890

Az életíró feladata lesz kibogozni az impressiók gazdag szövevényét, melyek ez években Ferenczy művészetét kialakították. Mindjárt müncheni tartózkodása első évében festette a Madárdal cz. képét, – ma a Szépművészeti Múzeumban – mely megüti művészete új hangnemét. Szakít a Bastien-Lepage irány széteső részletezésével, áttetsző halványságával; tájrészt és alakot egységbe foglal össze s megcsendíti az érdesebb színek tompított érczhangját. E festmény az ő művész-lelkének első nagy nyilatkozása s egyúttal egész életre szóló programmja: a valósághoz való ragaszkodás kiegyenlítése a decorativ foltcompositióval, s a festői problémákon túl kedélyének költői kisugároztatása.

1896-ban Nagybányára költözött az akkor alakultában levő művészteleppel és iskolával. A nagybányai természet leghívebb rajongóját nyerte benne, a művésztelep és iskola legnagyobb mesterét. A gyönyörű természet folytonos művészi izgalomban tartotta érzékeny kedélyét; a nehezen teremtő művész ecsetje itt felszabadult és szinte lázasan alkotta remek tájképei és compositiói sorát. Mint maga a művész írta 1905 táján: «A nagybányai gazdag természetben való élet közben fejlődtek ki bennem ezek a művészi aspiratiók, a melyeknek a hatása alatt az utolsó 6–7 év óta dolgozom. Az egész természetben való gyönyörködésből fakadó vágy annak reproducálására.»


Ferenczy Károly: Hazatérő favágók, 1899

A nagybányai első években a természet hatása erősebb, mint a reproductio eszközei; a festő szeme még nem uralkodik souverain biztossággal a jelenségek fölött s az ecset nem tudja az egész hangulati tartalmat objectiv leírásokba rögzíteni. A «kedélyi megindultság» erősebb a tisztán érzéki gyönyörnél; a költő a festőnél; a látások látomásokká alakulnak. A nagybányai völgyek bibliai jelenetek színhelyévé válnak: 1897-ben lép föl, a nagybányai művészek első budapesti kiállításán, a Hegyi beszéd-del, a következő évben a Három királyok cz. képével. Az utóbbin az ember beleolvadása a természetbe teljes; a történet mint a táj mesehangulatának megérzékítése jelenik meg. Ugyanolyan szelid, borongós erdőhangulat kifejezője a Hazatérő favágók cz. festménye (a Szépművészeti Múzeumban). 1901-ben festi az Ábrahám áldozatá-t (ugyancsak a Szépművészeti Múzeum tulajdona), mely ezirányú törekvéseinek koronája. Itt sikerült a művésznek egy valóban drámai jelenetből kiszűrni azt, a mi benne pusztán hangulat. Tett és indulat elhalványul; Izsák nemes ifjú alakját, a komoly angyalt, a kissé grotesque, nagyszakállú Ábrahámot zöld hullámaival körülönti a mesék sűrű titokzatos erdeje. A szent öreg véráldozatából, a nagy lelkitusából nem maradt meg más, csak a napkeleti rege bűvös illata.

Ferenczy művészéletének e gyengéd, nőies, poétikus korszaka természetes folytatása müncheni törekvéseinek, csakhogy a nagybányai természet gazdagabb, ünnepélyesebb köntösében. E pompás természet ölén azonban lassankint ő is megizmosodik; színei erőteljesebbekké, előadása biztosabbá, művészete férfiassá válik. Tájképein az emberi alaknak ezentúl is nagy szerepe van; mindig több a staffagenál; a természeti kép szerves kiegészítő része, a hangulat fokozója. De már nem poétái látomásokról van szó, hanem tiszta festői látásról. A korai tavaszi levegő kristályos üdeségét, a nyári lomb ragyogó zöldjét, a napfény vibrálását vagy égető tüzét fogja problémái közé. E problémákat uralják figurális képei is: a Czigányok (1901, Szépm. Muz.) a felszabaduló színek, a Levétel a keresztről (1903, Marosvásárhely) az izzó napsütés jegyében áll.


Ferenczy Károly: Cigányok, 1901

1901-től 1905-ig mesteri nagybányai tájképeinek egész sora jő létre; ezek az ő életének legtermékenyebb, legszerencsésebb évei. 1903-ban munkáiból gyűjteményes kiállítást rendez a Nemzeti Szalonban, e nálunk akkor még szokatlan vállalkozás láthatólag sarkalta alkotóerejét s az osztatlan nagy siker villanyozóan hatott a következő évek termelésére is.

Az utolsó évtizedben érdeklődése a tájképről visszaterelődik az emberi test felé, s utolsó éveinek fő képei, a Pietá (1904) s a női actok sorozata már tisztára formai problémák megoldásai. Töretlen fiatal kedvvel, biztos lélekkel haladt új czélok felé, mikor a végzet megállította.

II.

Ferenczy Károly egyike volt legműveltebb embereinknek. Olvasottsága rendkívül kiterjedt volt, nincs tán a világirodalomnak olyan remeke, melyet ő ne ismert és ne élvezett volna. A költészeten s a szorosabban vett szépirodalmon kívül főleg történeti és művészeti könyveket olvasott; nem positiv tudásának gyarapítására törekedett, nem az adatok érdekelték, sohsem óhajtott sokattudónak látszani, hanem leszűrte a könyvekből azt, a mi azokban egyéni, kedves, szellemes volt. A hogy’ a természet szépségeit kevesen tudták oly odaadással nézni, mint ő; úgy tudta élvezni a költészet s az emberi gondolatok szépségeit is; finom nyelvérzékével egy mondat, egy fordulat minden báját megfogta s gyönyörűséggel szívta magába a szavak illatát. Csak a jól írt könyveket tudta olvasni; a regényirodalomból csupán a legjobb érdekelte; kedvencz olvasmányai a franczia memoire-irodalom bájos termékei voltak.


Ferenczy Károly: Október, 1903

Ugyanígy állott a mult művészeti emlékeivel szemben. Európa nagy múzeumait mind bejárta; ismerte a nagy mesterek fő alkotásait; a róluk szóló irodalomból is elolvasta mindazt, a mi élvezhetően volt írva s a tárgy kedvéért átnézte gyakran az olvashatatlanokat is; a Szépművészeti Múzeum könyvtárának művészeink között egyetlen buzgó használója. De nem a művészettörténet, csupán a művészet érdekelte; a mult nagy alkotásait ép oly közvetlenül élvezte, mint a friss hegyi levegőt vagy a mezők virágait. Érdeklődése rendkívül tágkörű volt; az indus festészettől Frans Halsig, a görög vázáktól a középkori szobrászatig, a velenczei renaissance coloristáitól Manetig és Whistlerig minden szépségnek leszakította virágát. S ha a mult s főkép a jelen művészeti alkotásaival szemben gyakran válogatós, néha elfogult volt, csupán törhetetlen művész meggyőződése jogával élt.

Nem csoda, ha az ilyen látkörű művész saját alkotásaival szemben is tudatos volt s törekvéseit prægnans szavakba tudta foglalni. 1908-ban művészetét úgy jellemezte, hogy az: synthetikus naturalismus coloristikus alapon. Festőcollégái a sok idegen szót akkor megmosolyogták; pedig alig volt közöttük olyan, a ki saját művészi hitvallását megközelítő szabatossággal tudta volna szavakba foglalni. Ferenczy beszédjének, ítéleteinek általában ez a rövid szabatosság, határozottság volt a jellemvonása, mit hangjának kellemes érczes csengése csak fokozott. Önmaga alkotta meg a saját terminus technikusait; s örült, mikor ezek művészi és írói köreinkben csakhamar közkeletűekké váltak.


Ferenczy Károly: Vörös fal, 1910

E tudatosság azonban csak bevégzett műveivel szemben lépett föl nála; a teremtés folyamatát sohasem bénította meg. Minden képe festéséhez, mondhatnók, áhítattal kezdett; a feladat az ő szemében sohasem volt egyszerű lefestés vagy technikai productio, hanem mindig költészet, még legragyogóbb, legobjectivebb tájképein is. Míg festészete első felében ez a lyrai elem szinte túlteng, addig a nagybányai első évek után tartózkodóbbá válik s a mély kedélyt a férfias objectivitás zománcza vonja be.

Kedélyének alaphangulata nyugodt és derült volt. A ki a világ minden szépségét ennyire tudta élvezni, a kinek a séta, a sport, a könyvek s az emberek oly intensiv örömöket tudtak szerezni, a kinek a thea aranyszínétől és kedves illatától föl egészen a sublimis gondolatok tiszta sphærájáig kis és nagy dolgok egyaránt egyre kis és nagy gyönyörűségeket nyújtottak, s a kinek az élvezés teljes képessége mellett a teremtő erő ajándéka is osztályrészül jutott, nem is lehetett más, mint boldog és derült. Az élet apró bajai mellett elsiklott s észre is alig vette őket; a practikus élet nem létezett számára, emberi hiúságok nem bántották, ideáljai közt élte a legnemesebb emberi életet. Nem haragudott s nem küzködött, csak gyönyörködött, gondolkozott és dolgozott. Az élvező képesség és a teremtő erő ritka harmóniában egyesült benne; az élvező nem gátolta, nem lanyhította a fáradhatatlan munkást, s a művész, a munkás nem nyomta el benne az embert. Három gyermeke mind művész lett s még az apai szeretet is művészi fejlődések szerető gondozásává sublimálódott benne.


Ferenczy Károly: Márciusi est, 1902

Nagyon tudott szeretni, de itt is válogatós volt. A léhákkal, a korlátoltakkal, a durvákkal nem tudott együtt lenni, s azok büszkének és zárkózottnak tartották. Pedig mily kedves, meleg és közlékeny volt, ha nem is kedveskedő vagy bőbeszédű. Sohsem pajtáskodott, nem is volt miért; külső ambitiói nem voltak s csupán értékes emberek elismerése érdekelte. Az élet anyagi javaiból csak annyit kapott, a mennyi az ölébe hullt; ideáljai felé haladva útjában gondtalanul hagyta ezt is újra kihullani. Művészetének elismerése is önkényt adódott; ő csupán ecsetjével dolgozott érte.

Élete a művészi erkölcsösségnek mintaképe. Nem alkotott könnyen, s mégsem fecsérelt el semmit sem a tehetségből, mely osztályrészéül jutott. Minden feladatot végig meg akart oldani; nem suhant el a nehézségek fölött; ha előszörre nem sikerült, megfestette kétszer, háromszor, négyszer. Sohasem alkudott meg, sem emberekkel, sem elvekkel. A művészetben csak a léhát vetette meg; ezzel szemben tudott kíméletlen is lenni. Emelt fővel, ruganyos léptekkel, előreszegezve tekintetét haladt egyenesen az életen át, mint a hogy’ egy nemes alkatú hajó szeli a tengert, a lent ugráló hullámokkal nem törődve, nyílegyenesen a láthatatlan czél felé.

Meller Simon.

Eredeti megjelenés: Budapesti Szemle, 1917. április, 142-146.