A karnevál bajszos királynője

Néhány napja volt huszonöt éve annak, hogy megjelent Freddie Mercury nagylemez formájába öntött búcsúja, vagyis a Queen Innuendo című albuma. A negyedévszázados korong nem csupán azért tekinthető egyféle elköszönésnek és lezárásnak, mert ez az énekes életében kiadott utolsó Queen-stúdióalbum, és Mercury már a felvételek közben is súlyos beteg volt, hanem azért is, mert a dalok jelentős része a halált, a lét értelmének keresését, a visszaemlékezést járja körül.

A komor témákra való tekintettel elsőre igencsak félrevezetőnek tűnhet a színes és játékos albumborító, amely a Földet idéző bolygók között égitestekkel és egy gigantikus banánnal zsonglőrködő cirkuszi figurát ábrázol. A kép egyébként egy 19. századi francia karikaturista, Grandville egyik grafikája alapján készült. Az album viszont ennél sokkal régebbi, a középkorig, sőt a kereszténység előtti időkig visszanyúló szokásokat és hitvilágot elegyít a rockzene új műfajával, hiszen a karnevál filozófiáját és képi világát építi be a dalszövegekbe és az azokhoz kapcsolódó videoklipekbe.

Ez a tradíció jócskán túlmutat a mai karneválokon előtérbe kerülő, tollrengeteg közepette rázott feszes fenekeken vagy a méregdrágán árult aranyszínű maszkokon, bár mindkettő valamelyest része a pogány hagyományokból a keresztény világba átmenekített fesztiválkultúrának. A karnevál a pogány hitvilág részét képező télbúcsúztató rituálékban gyökerezik, melyek kissé leegyszerűsítve a hideg évszak lezárását, az óév elmúlását, az újjászületés közeledtének szakrális elősegítését szolgálták.

A szokások a kereszténység térhódítása után is tovább éltek, az új vallás részévé váltak. Így lett a nagyböjt előtti időszak a bőség, a mulatságok, cirkuszi mutatványosok időszakán túl lehetőség a felügyelt lázadásra. A rövid fesztiváli szezon erejéig eltörlődtek a társadalmi különbségek, az álarcok mögé bújva elmosódott az identitás, és olyan, a keresztény erkölcsiség elleni kihágások engedtettek meg, amelyek az év többi szakában elképzelhetetlenek lettek volna.

A középkori polgároknak viszont nemcsak a szigorú társadalmi szabályrendszerrel, hanem a magas halálozási aránnyal is szembesülniük kellett mindennapjaik során, amelyre szintén sajátos megoldást jelentett a nagyböjt előtti maszkarás felfordulás. Természetesen egyik járványra sem volt gyógyír a jelmezbe bújás, de

a szokások és játékok lehetővé tették a halál kinevetését.

Talán ennek köszönhető, hogy a gyógyíthatatlan betegséggel küzdő Freddie Mercury a karneváli tradícióhoz nyúlt vissza – a Queen pályafutása során nem először. Korábban a (szerelmi/szexuális) szabaddá válásról szóló I Want to Break Free című szám klipjében például a jelmezbe bújás módszerét vette kölcsön a karneválozóktól a biszexualitását nyíltan nem vállaló énekes, hogy a társadalmi nemekről általánosan elfogadott képet kissé felbolygassa. Ezt a videót ugyanis Mercury – Conchita Wurstot bőven megelőzve – bajuszosan és női ruhában énekelte végig.

Az Innuendóban viszont a karneváli kettősség még inkább előtérbe kerül, mint az I Want to Break Free klipjében, a lemez nyíltabban merít az évszázados hagyományokból. A játékosabb hangnemet olyan dalok alapozzák meg, mint például az I’m Going Slightly Mad (Egy kicsikét megőrülök), amely egy csokorba gyűjti az angol nyelvnek a megbolondulás kifejezésére alkalmas szófordulatait ­– ilyen például az „I’m a banana tree” sor is, amely tükörfordításban nagyjából annyit tesz, hogy banánfa vagyok. Erre a szóképre rímel a már említett borító, ahol az eredeti francia grafikán lepottyanó bolygót felváltotta a hatalmas sárga gyümölcs. A dalhoz tartozó videó pedig reflektál a karneváli mulatságokra: Mercury nagyparókás, bohócszerű külsőt kap, előkerül egy majomjelmez és pár furcsa kalap, cirkuszi mutatványokat idéző tricikli és még egy csőrös álarc is. A tréfás hangvételű dal(ok) mellett viszont bőven jut hely a komorabb daraboknak is, ilyen például a nosztalgikus hangulatú These Are The Days Of Our Lives vagy a mindennapi küzdelmet és a halált tematizáló The Show Must Go On is.

A játékos képek és a súlyosabb témák keveredése az album dalaiból kirajzolódó összhatáson túl is megjelenik, ez a kettőség a címadó és lemeznyitó számban sűrűsödik össze. A dalt felvezető dobpergéshez a videón a már ismert grandville-i bolygókkal labdázó, animált zsonglőrfigura társul, amely megidézi az élet természetes körforgásában való hitet. A dal nagy része zeneileg és szövegileg is komorabb, ezeket a részeket sötétebb tónusú képek kísérik: a sorok isten létét, az élet értelmét kérdőjelezik meg, kapzsiság és előítéletek kormányozta világot vázolnak fel, ahol

az egyetlen dolog, amit az egyén tehet, hogy próbálkozik.

A fel-felvillanó groteszk maszkok mellett rajzó bogarakkal párhuzamba helyezett hadseregek, emberek által okozott katasztrófák, vallási fanatizmus képei pörögnek gyors egymásutánban.

A dal közepe felé viszont berobban, beékelődik a dalba a felszabadító karnevál egy flamenco-, majd operaszerű betét erejéig. A felsorakoztatott képek is tükrözik a változást: népi táncos mulatságok kezdik a sort, majd megjelennek a fesztiválra öltözött álarcos, tarka gyurmafigurák, akik tűzzel játszanak, golyóvá semmisülnek és újraformálódnak. Élénk cirkuszt varázsolnak a képernyőre, mígnem Grandville újabb grafikái mozdulnak meg a gyorsuló tempóra. A szakaszt kísérő hatsornyi dalszövegben pedig ötször csendülfel a szabadság szó, miközben az átalakulások végtelen lehetőségét villantja fel. Elhangzik az is, hogy a szabadság kulcsát az ego feladása jelenti – és mi lehetne ennél inkább sajátja a karneválnak.

Nemcsak a maszkara mögé rejtőzés, az átalakulás miatt fontos momentum a tudatos éntől való szabadulás – hiszen maszkok mögött a mindennapi identitás feloldódik –, hanem a halál elfogadásának szempontjából is. A karnevál alapvetően az élet körforgásának ünnepe, melynek természetes része az enyészet is. Ez viszont csak a közösség egészére nézve megnyugtató, a csoportból kiszakadó individuum szempontjából az elmúlás tragikus marad.

A lemez leghíresebbé vált darabja, az albumzáró The Show Must Go On talán éppen ezért negatívabb kicsengésű: az egyén szempontját mutatja be. Az Innuendóban domináló „mi”-t felváltja az „én”. A szöveg elsősorban a mindennapi küszködésre és annak elfedésére reflektál, és könnyen rávetíthető Mercury élethelyzetére:

a betegség ellenére a show-nak folytatódnia kell.

Néhány sor viszont új megvilágításba helyezi azt a bizonyos előadást. A közelgő halál felvillantása után („I'll soon be turning round the corner now” – „hamarosan befordulok a sarkon”) az egyén elmúlása a világ zavartalan körforgásával kerül szembe, hiszen amíg a személyt a vég fenyegeti, addig kint éppen felkel a nap („the dawn is breaking”). A folyton visszatérő sor („the show must go on”) is új, karneválibb kicsengést kap: az életnek az egyén halála után is folytatódnia kell.

És valóban, a show, a karnevál folytatódik, viszont nem egészen az egyén nélkül. A különböző, akár évezredes tradíciókat az újjal könnyedén ötvöző daloknak köszönhetően Freddie Mercury a körforgás, az emlékezet része maradt.

Balogh Réka

(Felhasznált irodalom: Bahtyin, Mihail: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája, Osiris Kiadó, 2002)