A játékos ember magánya

A ZUG színpada, játszótere ezúttal a két részre osztott nézőtér közé ékelődik. A közönség két oldalról zárja a színpadi részt, amely egy pillanatra sem engedi, hogy a néző tekintete másfelé kalandozzon. Figyelni kell! A Homo Ludens Project ezúttal Pilinszky János KZ-oratórium című műve nyomán hozott lére új előadást. A szikár, díszletnélküli térben a három színész spontánnak ható beszélgetésbe, vitatkozásba kezd – természetesen a közönséget sem hagyják figyelmen kívül. Kis szekvenciák, amelyekben kérdeznek, gondolkodnak, felvetnek, összetűznek és játszanak. Pilinszky és a KZ világa egyfajta illusztrációként ékelődik a rövid jelenetek közé. Persze, hamar kiderül, hogy nem csupán illusztrációról, hanem

komoly párhuzamról van szó.

Pilinszky János költészetének meghatározó esztétikai alapja a koncentrációs táborok élménye és világa. „Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént” – fogalmaz a költő Ars poetica helyett című írásában. A KZ-oratórium szövege és szereplői a „megtörténtet” mutatják és mesélik el, míg a Homo Ludens színészei olyan helyzetbe és szituációba hozzák magukat, amelyek „megtörténhetnek”.


Fotó: Fekete Gergő

Az előadásban különös módon kapcsolódik össze a szent és a botrányos, mindez pedig egyáltalán nem súly nélkül, bár a Homo Ludens színészei – ezúttal: Frank Tímea, Kállai Ákos, Szilágyi Szabolcs – inkább

a botrányos felé vezetik a figyelmet.

Eleinte természetes és közvetlen játékukkal könnyen megszólítják a nézőt, jelenlétük a későbbiekben azonban erősödik és torzul, ami meghatározó ívet ad az előadásnak. Többször az őszinte mondataikkal teremtenek feszültséget és ébresztenek rá arra, hogy egy-egy rosszul vagy szándékosan odavetett mondat mennyire fájó tud lenni.

Rendre visszatér a fehér cápa gyomrában az egymást felfaló, még megszületni vágyó egyedek közötti harc példája, melyhez kapcsolódóan felmerül a kérdés, hogy vajon mit tennének, ha most háború lenne. Majd az eddigi lecsupaszított játékteret hirtelen kerítések választják el a nézőtértől, a szereplők átszellemülnek, és a KZ-oratórium karaktereiként próbálnak közelebb kerülni a feltett kérdéseik megválaszolásához.


Fotó: Fekete Gergő

Így megjelenik előttünk az Öregasszony (Frank Tímea), a Kisfiú (Kállai Ákos) és R. M. (Szilágyi Szabolcs). A színészek és a rendező (Benkő Imola) nagyon szépen adaptálják Pilinszky szövegét. A szereplők halottak, egymáshoz való viszonyukat csak a sorsuk határozza meg, a mondataik is montázsszerűek, nem is kapcsolódnak egymáshoz. Figyelni kell!

Figyelni kell Pilinszky szövegére,

amelyet a költészetére jellemző egyszerű szavak és a téma komorsága épít fel. A színészek pontosan idomulnak a pontosan kimondott szavakhoz és mondatokhoz. Egyszerre végzett mozgásaik, gesztusaik aláhúzzák a koncentrációs tábor néma borzalmait. Egymás mellett, azonos sorssal rendelkező szereplők, akik azonban képtelenek kapcsolatot teremteni a másikkal: mindegyikük a maga magányában emlékezik, konstatál, kérdez és elfogad. A koncentrált színészi játék és jelenlét hangsúlyosan értelmezi és közvetíti a szerző által leírt mondatok gondolatiságát.

Hangsúlyos – Pilinszky szövegében is – a kocka motívum, amely egyszerre a Kisfiú játéka kicsiben, másrészt pedig a Homo Ludens színészeinek „játéka” nagyban. A szikár, fém kockakeret és a fentről leereszkedő gömb, a jelzésértékű kerítés az előadás kellékei. Nem ábrázolnak. Lecsupaszított tárgyak, amelyek mozgásukban vagy használatukban hangsúlyosak, Benkő Imola rendező pedig helyes arányérzékkel tárja elénk az említett motívumokkal kiegészített világokat.


Fotó: Fekete Gergő

Az előadás zenei hangzását Gyüdi Eszter alkotta, aki egyszerre magasztos és mély tónusokat használva emel a lírai hangvételen. Pilinszky oratóriumnak nevezi művét, ami zenére írt vallásos vagy profán drámai művet feltételez. Az előadás esetében a zene átkötő funkcióval is bír, markánsan elválasztja a két világot egymástól. Így az oratórium ebben az esetben

a szent és a profán oldalról is megközelíthető.

Több alkalommal kilépünk a KZ-világból, vissza a baráti körbe, a HL-világba. Itt azonban fokozottabb érzelmi többlettel találkozunk, ugyanis a színészek valamelyest megpróbálják átélni a „megtörtént szentséget” is, hogy ami „megtörténhet”, az valóban ütni tudjon. A három színész közti szócsaták egyre erőteljesebbé válnak, a kérdéseikre adott lehetséges válaszokat pedig ezúttal tettekkel is megpróbálják illusztrálni. Ilyen az eljátszott halál is, amely a sírás és a nevetés hátborzongató kötéltáncán keresztül valósul meg. A visszatérő KZ-világ jelenetei erősítik a kapcsolatot a valósággal, a mai világgal, amelyben, igen, megtörténhetnek a dolgok – akkor is, ha nem a koncentrációs tábor falai között élünk. Az előadás fő erénye ebben a gondolatban rejlik.


Fotó: Fekete Gergő

A Homo Ludens Project „játékos” módon, de hangsúlyosan, komolyan beszél a halálról és arról a világról, amelyben a halál a valóság. Meghökkentő és erős momentum, amikor a szemünk előtt jelenik meg az áldozat, aki fél, a gyilkos, aki nem érzi, hogy öl vagy bántalmaz. A két párhuzamos világ az előadás végére szinte összeér, és ez csendes megállásra készteti a nézőt. Reflektálnunk kell arra a világra, amelyben élünk. Figyelni kell! Figyelnünk kell, hogy ne maradjunk le a súlyos és szent gondolatokkal, hanem – s bár ez a nehezebb – fordítsuk tekintetünket a botrányos felé is.

Sztupkai Marcell