A honfoglaló, a bölcsészdoktor és a barát – Labádi Gergelyre emlékezve

Labádi Gergely, a Szegedi Tudományegyetem docense, a 18-19. századi magyar irodalom- és kultúrtörténet kiváló szakértője 2017. szeptember 19-én hunyt el, 41 éves korában. Egykori tanítványa emlékezik rá.


Péntek délelőttönként találkoztunk a PhD-szobában. Ha korán érkeztünk, még megbeszéltük, melyik kérdésen buktuk el az előző délutáni Honfoglalót. „Támadd meg a várát!” – üvöltöttük a játék hevében, a csütörtöki órák előtt, és a folyosón álldogáló fiatal bölcsészlányok szemlesütve sétáltak vissza a kiszűrődő zajok hallatán a Sík Sándor Irodalmi Olvasóba, pedig csak a klasszikus és a régi magyar irodalom szegedi kutatói próbáltak távoli gépen bejelentkező hazafikat a földbe döngölni. Hány embert ijeszthettünk el a bölcsészdoktori pályától üvöltéseinkkel? Néha nyertünk, néha vesztettünk – s olyankor nehezen hittük el, hogy létezhet nálunk okosabb. Fénykorunk lehetett mindez a csütörtök esti órákkal, a Mojóval, majd péntek reggel a szövegdigitalizációs szemináriummal.

Ahogy Gergő a játékban partner volt, olyan társa volt az embernek a tudományokban. Ha kellett, együtt tanult, együtt olvasott, együtt dolgozott velünk, a speciális egyetemi vagy a doktori képzésen résztvevő hallgatókkal, miközben jócskán előttünk járt. Megtanított minket arra a nyelvre, amit csak a gépek és a programozók ismertek, elmagyarázta, hogyan élheti túl a szöveg a digitális fejlődés, a 21. század szeszélyeit. Nyílt forráskód, ijesztgetett minket a szóval, miközben egy episztola életét, egy 18. századi ember gondolatát mentette meg az utókornak. Gergő megmutatta nekünk azt, amiben akkor kevesen hittek, és oly kevesen hisznek ma is a bölcsészek között, hogy ketten is írhatnak egy tanulmányt, ketten is jegyezhetik ugyanazt a kutatást. Ha még élhetne, ha még taníthatna, talán éppen annyi embert hódítana vissza a bölcsészdoktori pályának, amennyit annak idején a honfoglalózással elijesztettünk. Mert Gergő képes volt minket inspirálni, a jelenlétében elhittük, hogy 21. századi irodalmárok vagyunk. Amikor egy-egy merész ötlettel fordultunk hozzá, amit más tanárnak nem mertünk a fülébe súgni, ő tett rá még egy lapáttal. Biztatott bennünket, figyelt ránk, útba igazított, Bécsbe kalauzolt minket egy-egy ösztöndíjjal, majd mosolyogva várta visszaérkezésünket, hogy alaposan kikérdezzen könyvtárakról és kocsmákról.


Labádi Gergely 2012-ben egyik tanulmányáért megkapta a Martinkó András-díjat.
Eredeti fotó: Csörsz Rumen István / MTA

Arról, hogy milyen szorgalmas kutató volt, áttekintést nyújthat ez a hosszú adattár. Arról, hogy milyen kiváló kutató volt, csak akkor győződhetünk meg, ha olvassuk őt, ha olvassuk azokat, akiket megmentett a jelennek. De így sem mérhetjük föl az ő teljességét.

Azokon a csütörtöki és pénteki napokon bármiről lehetett vele beszélgetni, mert Gergő a tanárunk és a barátunk volt. Az egyik pillanatban grafomán erdélyi grófok kéziratát böngésztük vele, a másik pillanatban kávéztunk, és az irodalomtanításról vitáztunk. Legutóbbi facebookos csörténk is e körül forgott, ő az egyetem felől mondta az igazát, én pedig középiskolai tanárként. Szerettünk vitázni, és szerettük tudni, hogy a véleménykülönbséggel együtt is lehet szeretni a másikat.

Azok a csütörtök délutánok és esték, azok a péntek délelőttök még mindig itt zajlanak a fejemben, néha még mindig ezekből merítek erőt. Ha nincsenek ezek a napok, talán ott, az órán, az azóta már feleségemmé lett barátnőmmel sem találkozom, és most nincs az a két szép lányunk, akik tegnap éppen azt kérdezték, apa és anya miért szomorú. Azért, mert meghalt Gergő, és már soha nem lesznek ugyanolyanok a hajdani péntek délelőttök.

Boldog Zoltán