A határ

Harminc év alatt sohasem éreztem ilyen közelinek a határt, mint most. Pedig tizennyolcat a román átkelő közelében töltöttem, a maradékot pedig Szegeden. Hallottam történeteket arról, hogy dédszüleim Máriaradnára jártak búcsúra, és amikor elcsatolták a települést az országtól, egyszerűen nem volt hová zarándokolniuk. A történelem megértette velük, hogy elvesztették az utat Istenhez. Egyúttal elvesztették az aradi és a temesvári piacot is, ahová lovaskocsival jártak vásárolni, ha éppen kíváncsiak voltak arra, miként versenyeznek egymással az oláh, rác, tót és magyar áruk. A többnyire békés együttélést felszámolta az első világháború után beköszönő új rend, a következő generáció már fájdalom nélkül vette tudomásul a helyzetet. Nem is emlegethették, hogyan került oda az a határ, a katonák, a néhány bódé, a tábla és a sorompó. Hallottak történeteket odaátról, és nem szívesen keltek volna útra az átkeresztelt városok felé. A mi generációnk már csak a román rendszámok számolásában járt elől. Ha ilyen autó tévedt a faluba, ment a riadólánc köztünk, gyerekek között, kifigyeltük, milyen ember ül a volán mögött. Sötétebb-e a bőre, szőrös-e a talpa? Megszólal-e azon a furcsa nyelven, vagy elveszetten makog a miénken? Nekünk már a román idegen volt, mint ahogy mi is neki. Csakis gazdasági érdek fűzte őket a határátlépéshez, mint ahogy szüleink generációját is.

Az Isten már senkit sem érdekelt Máriaradnán, talán őt is egy kicsit elcsatolták,

vagy csak nem jutott rá idő a piacozás és a rejtegetés közepette. A gyomorideg náluk még működött, mi már úgy suhantunk át a hátsó ülésen a másik oldalra, mintha kirándulásra indulnánk. Aztán a román uniós csatlakozás hozzászoktatott minket a gondolathoz, hogy bátran keljünk útra. A határ ott állt, de mi nem mentünk. Nyugatra vettük az irányt, helyünket előbb az olcsó cigi, a tűzifa és a néha telket, házat vásárló félig román, félig magyar hétvégi látogató vette át, aki kikapcsolódni és befektetni jött a magyar Isten háta mögé.

A szerb határ mellett, Szegeden más volt a helyzet. A városban élő vajdasági magyarok megtanítottak burekot enni és helyesen ragozni, plejskavicát enni és máig sem kimondani helyesen, elárulták, hogy nekik különös irodalmuk van, egy mesevilág mágikus szókapcsolatokkal, amit csak a beavatottak értenek. S aztán lassan beavattak, megtudtam azt is, ahogy a városaikat lerombolták, ahogy meg kellett szökniük a katonai szolgálat elől, a családjukat hátrahagyva, és új életet kezdtek a magyar városban, amelynek a nyelvét ismerték, de nyitottságában csak bízni tudtak. Számítottak arra, hogy a város és az ország befogadja őket. Amikor ez megtörtént, már személyi igazolvánnyal mehettek otthonról haza, családostul, egyre áttetszőbbé vált a határ. Nemcsak nekik, nekem is. Egyszer a román átkelőhöz igazodott rutinom miatt túlgurultam a vámellenőrzésen, és vajdasági barátom kiabált, hogy álljak meg, mert bármennyire vágyom is rá, még nem bontották le a határt, még nem lehet csak úgy átgurulni az Unióba, és egyébként csak mosolyogjak, mert egy karton cigit rejtett az ülés alá.

Harminc év alatt sohasem éreztem ilyen közelinek a határt, mint most.

Épül a pengékkel felszerelt drótkerítés, zajlanak a próbamászások, a katonák a határon dolgoznak, önjelölt szélsőséges bandák sokkolóval masíroznak az ártérben, egy lány arcát összetörik menekültnek nézett barátja miatt, a szegedi emberek a sötétebb bőrű turistákkal is gyanakvók, miközben mások fabódékból segítik a rászorultakat olyan támadások közepette, amelyeket talán csak azért képesek elviselni, mert nem olvassák a naponta rájuk zúdított, fejüket követelő kommentáradatot. A magyar emberek közötti határ ritkán volt ennyire éles, pengékkel felszerelt, és napról napra épül közöttünk is a láthatatlan drótkerítés, lehet, hogy már körbe is ér rajtunk, lebont mindenféle békés nosztalgiát, amit eddig tápláltunk saját határainkkal kapcsolatban. Aztán ott állunk abban a belső koncentrációs táborban, amelyet a kerítéssel gyermekeink tudatában is építünk,

és onnan már nagyon nehéz átmászni a másik oldalra.

Belső határaink másik oldalára, ahol egy hozzánk hasonló magyar ember áll, aki először szavakkal, majd tettekkel védi igazát. Aztán lassan már nem is lesz ország, amelyet drótkerítéssel megvédhetünk. Csak ülünk a romokon, és arról mesélünk, hogy itt állt Magyarország, amely félelmében felfalta önmagát.

Boldog Zoltán


(Az illusztráció Barabás Miklós Vásárra induló román család című festményének felhasználásával készült.)