A hasznosság mint kielégülés

  • Szerk.
  • |
  • 2016. szeptember 20.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Edward Albee nem csak az elmúlt évszázad egyik legjelentősebb drámaírója volt. Az abszurdot gyakran a realizmussal ötvöző, szatírát és feketehumort sem nélkülöző darabjai pontos korképet rajzolnak a modern társadalomról, és a didaktikusságot kerülve mutatnak görbe tükröt a mindenkori nézőnek és olvasónak.

Az Albee-életmű legismertebb darabja, a Brodway-sikert is meghozó Nem félünk a farkastól (Who's Afraid of Virginia Woolf?), de más műveit is világszerte bemutatták és játsszák a mai napig. A magyar közönség is több művét láthatta színpadon, ilyen például az író legelső egyfelvonásosa, a Mese az állatkertről (The Zoo Story), vagy a Pulitzer-díjat nyerő Kényes egyensúly (Deicate Balance).


Edward Albee 2001-ben. Fotó: Neil Libbert / The Observer

Az Albee-drámák születését, az írói karriert nem mindennapi felkészülés előzte meg. A csecsemőkorában örökbefogadott amerikai drámaírót már igen korán vonzotta az alkotói pálya, és ennek megfelelően gyűjtötte be a magániskolák és egyetemek nyújtotta tudás legjavát. Ezekről a korai élményekről így emlékezett vissza egy korábbi, az Academy of Achievement számára adott interjúban:

„Csak akkor szerettem az iskolát, amikor azt csinálhattam, amit akartam. Mindig nagyon-nagyon jól teljesítettem azokon az órákon, amelyek érdekeltek, és nagyon rosszul azokon, amelyek nem. Azt hiszem, már nagyon-nagyon fiatalon tudtam – de legalábbis volt egy olyan sejtésem –, hogy milyen irányt vesz majd az életem. Mindig érdekeltek a művészetek. Nyolcévesen kezdtem festeni és rajzolni, és kilenc- vagy tízévesen verseket írtam.

Tizenkét és fél esztendősen zeneszerző akartam lenni, amikor Bachot felfedeztem, de ez nem jött össze. Bach túl jó volt.

Egy csomó iskolából kirúgtak, mert nem akartam ott lenni. Otthon sem akartam lenni. De mielőtt kirúgtak volna, sokat tanultam azokról a dolgokról, amelyek érdeketek.”


Edward Albee a Provincetown Playhouse épületénél New Yorkban. Itt volt a Mese az állatkertről
című egyfelvonásosának egyesült államokbeli premierje 1960 januárjában. Fotó: Bettmann Archive

Albee ezután nevelőcsaládját maga mögött hagyva New Yorkba költözött, ahol műveltségét tovább bővítette a kortárs festészettel, zenével és színházzal ismerkedett, művésztársaságba járt. Ebben a környezetben ajándékozta meg magát harmincadik születésnapja alakalmából az első bemutatott darabjával is:

„Emlékszem, elemeltem egy hatalmas írógépet a Western Uniontól, hazacipeltem a lakásba, amin a barátaimmal osztoztam, és egyszerűen csak elkezdtem írni ezt a darabot. Két hétbe telt. Ez lett a Mese az állatkertről. Egy csomó dolgot írtam addig. Volt néhány félresikerült, befejezetlen próbálkozásom, és hirtelen megírtam a Mese az állatkertőlt, és az a furcsa érzésem támadt:

Ez nem is rossz. Ez akár még egyedi is lehet.

Ez volt az első dolog, amire azt tudtam mondani:

Ezt te írtad. Minden befolyást sikerült félretenni, elnyomni. Eleget tanultál. Ez a te hangod.

Megírtam egy darabot, és rájöttem, hogy ezt kellene csinálnom egész életemben. És úgy gondolom, hogy minden írónak – vagy bármilyen művészeti ágban alkotó művésznek – megvan az a pillanat, amikor egyedivé tud válni. Ez mindenki számára különböző. Tudod, valakinek ez már tizennyolc évesen sikerül. Valaki csak ötvenévesen jut el ide. Nekem a Mese az állatkertről volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy valami jót és egyedit írtam. Ekkor indulsz el a siker útján.”


Dallas Roberts és Bill Pullman a Mese az állatkertről című darabban. Fotó: Sara Krulwich / The New York Times

Albee esetében ez valóban így is történt, drámaírói karrierje ezután felfelé ívelt. Az írók társadalomban elfoglalt helyéről mégis így vélekedett:

„Periférikus! Talán megtűrt. Az írásnak hasznosnak kellene lennie. Ha egy picikét sem tudod az embereket a tudatossággal járó felelősségre oktatni, akkor nincs értelme csinálni. De mindannyian azért írunk, mert nem tetszik, amit látunk, és azt szeretnénk, ha az emberek jobbak, mások lennének.”

A pálya nehézségei azonban nem viselték meg különösebben:

„Szerintem feltételezned kell, hogy senki nem ígért neked rózsakertet. Néha minden rendben megy, néha pedig kemény lesz a helyzet. De ha nem elég tiszta az énképed, hogy megbirkózz a kudarccal vagy a sikerrel, akkor bajban vagy. Tisztában vagyok azzal, hogy a legkevésbé népszerű darabjaim közt van néhány a legjobbak közül is. Erre majd rájönnek végül.

Sosem hiányzott az írói önbizalmam. Helytelenül hangzik. Szörnyen hangzik, de igaz. Sosem kételkedtem az írói képességeimben.”

Ennek ellenére Albee nem tartotta magát hírességnek, ezt még a Nem félünk a farkastól Broadway-sikerei kapcsán is elutasította. Talán ez a Broadway-színházról alkotott véleménynek is köszönhető:

„Tudod, megírtam – mennyit is – huszonnyolc darabot. Azt hiszem, a legtöbbjük ősbemutatója kis színházakban volt. És a huszonnyolc darabnak talán, ha a fele megjárta a Broadway-t. És nem érdekel. A legtöbb Broadway-színház túl nagy. Úgy gondolom, minél kisebb egy színház, annál éberebb, fiatalabb, intelligensebb a közönség. Így teljesen boldog lennék akkor is, ha nem játszanák többet a darabjaimat a Broadway-n, az egyetlen ok, amiért talán mégsem, az a felelősség, hogy az ott ülő embereket is el kell érni.”


Albee a Martin Beck Színházban (ma Al Hirschfeld Színház) A szomorú kávéház balladája
című darabjának bemutatója után 1963 októberében. Fotó: The New York Post via Getty Images

Az is kiderült, hogy mit tart sikernek, ha nem a Broadway-t:

„Egész jól csinálni azt, amit hasznosnak gondolsz. Nagyjából ennyi. Mert minden művészetnek hasznosnak kell lennie. Ha az pusztán dekoratív vagy eszképista, akkor csak időpazarlás. Bármit is írsz, azért írod, hogy rábírd az embereket, hogy úgy viselkedjenek, ahogyan te szeretnéd, hogy úgy gondolkodjanak, ahogy szerinted kellene. Ha jól viselkednek, jó, ha nem, így jártál. A siker, azt hiszem, kitartani a cél mellett.

Minden művészet hasznos, mert többet tudunk meg a tudatról általa. Rá kellene bírnia minket a gondolkozásra és újraértékelésre, az értékeink újravizsgálására, hogy rájöjjünk, van-e még létjogosultságuk azoknak a dolgoknak, amelyekről az elmúlt húsz évben úgy gondoltuk, hogy hiszünk bennük. A művészetnek segítenie kell abban, hogy megértsük, az értékek változnak. Ha felhagyunk az elménk adta lehetőségek felfedezésével, akkor alszunk – és miért is ne maradnánk ebben az alvó állapotban? Tehát, minden művészetnek hasznosnak és haszonelvűnek kell lennie.

Ez az egyik legjobb dolog az afrikai művészetben is. Nem művészetként készül. Haszonelvű. Vallás, tánc hívja életre. A készítők nem azt gondolják magukról, hogy »jé, milyen fantasztikus szobrász vagyok!« Nem. Valami hasznosat csinálnak.

Szerintem ez a helyzet a regényekkel, drámákkal, versekkel is. Szerintem alapvetően minden komoly kreatív ember így érez. Legtöbben elég okosak vagyunk ahhoz, hogy ne beszéljünk róla.”


Edward Albee otthonában macskájával 2009-ben. Fotó: Jennifer S. Altman / The Times

A végére pedig nem maradt más, mint Albee tanácsa a fiataloknak:

„Próbáld meg egy kicsit megismerni a saját elméd. Találd ki, hogy mit is akarsz kezdeni az életeddel, mit akarsz csinálni igazán, ki is vagy valójában. Ne pazarold az életedet olyasmire, amit végül megunsz vagy jelentéktelennek, időpazarlásnak érzel. Ez a te életed, éld olyan teljesen és hasznosan, amennyire csak tudod. És itt a hasznos a legfontosabb.

Az életet hasznosan kell élni, nem önző módon. És egy hasznosan leélt élet valószínűleg sokkal kielégítőbb is lesz.”

Edward Albee, fél évszázadnyi alkotással töltött idő után, nyolcvannyolc éves korában hunyt el szeptember 16-án.

 

A teljes interjú angolul ide kattintva olvasható.