1848, te vörös csillag!

Hogyan ünnepelték hazánkban március 15-ét a kommunizmus évei alatt? A kérdés talán félrevezető, hiszen akár így is fel lehetne tenni: hogyan nem ünnepelték? Alábbi galériánk főként ezért is hiányos, abban a tekintetben, hogy a negyvenes évek végétől a nyolcvanas évek végéig nem mutat átfogó képet az 1848-as megemlékezésekről, hiszen az évtizedeken keresztül vagy be volt tiltva, vagy egy abszurd és groteszk, átideologizált kommunista népünnepély részeként volt megengedett. Nézzük meg röviden, hogyan és miért.

Nem meglepő módon a pártállam március 15-ét már a negyvenes évek végén kisajátította, ifjúsági és irodalmi ünnepként definiálta, a megemlékezés alaptételévé pedig azt az évek során szlogenné erősödő ideológiát tette, mely szerint 1848 márciusának törekvései 1945. április 4-én, a Szovjet Hadsereg bevonulásával, a felszabadulással valósultak meg. Már csak a békéért kell harcolni az összeesküvőkkel szemben, azt viszont nagyon. Nem véletlen, hogy az egyik fotó tanúsága szerint 1947-ben a Parlament előtti megemlékezésen ezt a hatalmas feliratot írták egy molinóra:

Félre a demokrácia útjából a nép ellenségeivel!

Különösen borzongató iróniát kölcsönöz a díszletnek, hogy ekkor, 1947-ben éppen Rajk László belügyminiszter tartott ünnepi beszédet a felirat alatt, akit két év múlva, mint ismeretes, koncepciós perbe fogtak és ki is végeztek. Ahogy egy néni kezében lévő transzparensen is olvasható:

a Váci úti jutagyár ingyen adja a kötelet az összeesküvőknek.

1948-ban, a forradalom százéves fordulóján ugyancsak hatalmas állami megemlékezést tartottak, gondosan figyelve arra, hogy Lenin, Sztálin és Rákosi portréja nagyobb legyen, mint Kossuthé vagy Petőfié. A centenáriumi szlogenen sem agyaltak túl sokat:

1848 szellemében előre!

Innentől kezdve azonban egyre inkább indexre került az ünnep, hiszen a pártállamnak az 1848-as törekvésekből tulajdonképpen mindegyik kínos volt, leginkább a sajtó- és szólásszabadság, a nemzeti szuverenitás és a külföldi katonák hazaküldésének szorgalmazása. Az internacionalizmus szellemében az Erdéllyel való unió is elképzelhetetlen volt. 1951-től március 15-e ismét munkanap volt, az 1956-os események után pedig még inkább veszélyes lett bármilyen forradalom emlékével ünnepelni.

A hatvanas évek elejétől ugyan országszerte tartottak rövid iskolai ceremóniákat, ám a felnőtteknek továbbra is munkával kellett tölteniük a napot. A hatvanas évek legvégére Kádár már elég erősnek érezte a rendszert ahhoz, hogy tömegeket vigyen az utcára, de még ekkor sem beszélhetünk vegytiszta 1848-as ünnepségről. Ekkor született meg a Forradalmi Ifjúsági Napok koncepciója, mely 1848. március 15-ét egybemosta 1919. március 21-ével, a Tanácsköztársaság ünnepével, valamint 1945. április 4-ével, a felszabadulás évfordulójával. A hetvenes években tartott központi ceremóniák transzparensein többek között ilyen feliratok olvashatóak:

A mi hazafiságunk a tettek hazafisága!

A mi forradalmunk a jobb munka, a tanulás!

1848 márciusa 1945-ben győzött!

Ezek fényében nem csoda, hogy voltak, akik valódi ’48-as üzenetekre és valódi ’48-as megemlékezésre vágytak, hogy voltak, akik ebből az átideologizált ünneplésből nem kértek, ám a nem KISZ által szervezett rendezvényeket a hatóságok minden esetben igyekeztek megakadályozni és gyakran meg is torolni. 1971-ben már erőszakkal oszlatták fel azt a több mint 100 fiatalt, akik a Petőfi-szobornál tartottak „illegális” megemlékezést, 1973-ban ugyancsak erőszakkal, gumibottal verték szét az „alternatív” ünneplőket. 1986-ban volt a (második) lánchídi csataként ismert incidens, ugyancsak oszlatás, kutyás rendőrökkel, gumibottal, gázspray-jel. Az utolsó gumibotos oszlatás 1988-ban volt, dacára annak, hogy ekkor már ismét munkaszüneti napnak számított március 15. 1989-re a márciusi megemlékezések már tulajdonképpen a rendszerváltás részeként értelmezhetőek, a rendszerváltó ifjúság külön is ünnepelt, rendőri felügyelettel, ám attrocitás nélkül. Galériánk következik.